Szatymaz

Csodálatos és felemelő érzés volt, hogy ilyen emberek között emlékezhettünk. Büszkék vagyunk rá, hogy magyarnak születtünk. Ezt az érzést szeretnénk átadni a gyermekeinknek, unokáinknak, hogy hosszú évek múlva ők álljanak így együtt és büszkék legyenek arra, hogy magyarnak születtek. Egy gondolat maradt a fejemben, az egyik barátunk mondta, hogy helyrehozzuk. Úgy érzem jó úton járunk, hisz a szellemiség, amit az őseinktől kaptunk nem halt ki, visszük tovább. Emlékeztünk, beszélgettünk. Nekünk Erdélyország, amit elvettek. De amikor én személy szerint visszamegyek oda és meglátom a Székelykocsárd táblát, a szívem kiugrik a helyéről és érzem, tudom, hogy hazajöttem. Hiába választ el egy határ, és 400 km. A lelkem szárnyal és visszahúz. Köszönöm a szüleimnek, nagyszüleimnek, hogy megismertettek a múltammal és a génjeimben kaptam meg Erdély szeretetét. Gyerekkorom nyarai, amiket ott töltöttem a mai napig erőt adnak a hétköznapokhoz. Akkor még nem értettem, hogy miért kell mindig menni. Miért kell az összes rokont meglátogatni. Akkor még nem értettem miért sír nagyapám a temetőben. Ma már, ennyi veszteség után én is tudom, hogy miért kell mindig kimenni, miért kell az összes még élő rokont meglátogatni, és a temetőben én is mindig pityergek. De ezek az alkalmak adnak erőt, hogy vigyük tovább mi is a hitet, a szokásokat, és mindazt, amit mi kaptunk. Hálát adok az Égnek, hogy magyarnak születtem. Napok óta Wass Albert gondolata kiabál a fejemben: "Adjátok vissza a hegyeimet" Egyszer nem csak égbe kiáltott szó lesz.