Pusztamonostori zárdakert

Június 4, először csatlakozunk, a gyerekek cserkészek, kicsit ezért is, főleg a megosztottság ellen, és egyáltalán: tüzet rakni, körülülni, énekelni együtt - nagyon jó. Kis csapatunk, van vendég is, de mind monostoriak, és tüzet rakunk az egyik zárdakerti tűzrakóhelyen.

Néhány magyar zászlót rögzítünk a kisházra, szereztem egy kis hangfalat, hogy legyen bevezetőzene. Bródytól a Marianna árok... nekem a hangja miatt is nosztalgikus, a fiatalabbaknak már nem tetszik annyira, de elnézik nekem.

A faluban már a szokásos, eddig sem a falusiakat megmozdító ünnepségről sincs hír, utólag sem. Csak megkoszorúzták a szobrot a hivatal előtt, gondolom, nem néztem meg idén.

Trianon szinte el sem hangzik, a nap, az esemény, egy háború vége, egy ország vége. Kicsit mintha erőltetnénk a mosolyt, ez már az Összetartozás napja, ne legyünk ennyire magyarosok, gyászolók, szenvedők, önsajnálók. Hát most én így tudom pedig inkább elképzelni, ez is bizonyára változó. Az összetartozás jó.

Elmondom a magyar történelmet, az ívét, a párhuzamokat, amiket megláttam most ebben. Sándor erdélyi, Juhász Gyula Trianon versét szavalja, Laci felvidéki, ő egy Kányádit, A mi utcánk-at hozta. Nemzeti dal, egy miatyánk a körben, kézenfogva egymást, ahogyan régen szerettem volna, majd a himnusz. Aztán a székelyhimnusz. Majd beszélgetünk, a parajdi sóbányáról is, ott sem volt még mindenki...

Közben ránkjön az este, megható, tartalmas, s felemelő, hogy másokkal együtt ülünk, csak ők máshol, de most és ugyanezt teszik, mint mi.

Igen, ez az összetartozásunk tüze volt! Jövőre ugyanitt!