49.299413904171, 8.4225353701698
1920.VI.4. - 2020.VI.4.
Trianon hűvös árnyékában
Mennyi a veszteség?
Száz éve történt, hogy a történelmi Magyarország területének több mint kétharmadát (72 %) és a lakosságának kétharmadát hivatalosan elveszítette. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű. Mégis kb. 3,3 millió magyar jutott kisebbségi sorsra – az ottan élő németekkel (svábok, szászok) együtt.
Ökölbe szorított kézzel
Az azutáni időszakban hangoztatták Magyarországon ezen jelmondásokat:
„Nem, nem soha“, „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!“
Ezek bár kimentek a divatból, ám a székely himnuszt még mindig énekelni szoktuk – többen könnyes szemmel és tört hanggal.
Tragikus trauma volt vagy még az?
Ez a békediktátum nem csak trauma volt, hanem még mindig az azon magyaroknak, akiknek az anyaországon kívül kell élniük – kisebbségben vagy szórványban.
Bár történtek a második világháború előtt és alatt visszacsatolások Magyarország javára, de ezek nem bizonyultak tartósnak és nagy emberáldozatot követeltek. Sőt három községgel kisebb lett Magyarország, mint Trianon után volt (ún. pozsonyi hídfő).
Az egyik délvidéki öreganyám haláláig várta, hogy majd megint visszajönnek a magyarok.
Bármennyire traumatikus is Magyarország helyzete, rá kell néznünk néhány tényezőre.
Hol vannak Szent István korona országai?
Azt amit Nagy-Magyarországon alatt tartunk számon, az tulajdonképpen nem is Magyarország, hanem a Szent István korona országai. Ugyanúgy mint az Egyesült királyság több, mint Nagy-Britannia.
Horvátország – Szlavóniával és Dalmáciával együtt – tehát sose volt Magyarország szűkebb értelemben. Magyar ott a Dráva közelében csak elenyésző számban él(t).
Akik pedig szolgálatilag vagy üzletileg éltek Fiumeban, azok csak telepesek voltak. Presztízs szempontjából fontos volt a fiumei kikötő, mert így értelmet kapott az akkori szálló ige „tengerre magyar“. De őszintén szólva, a magyarok nem voltak soha egy tengerjáró népség.
Mi volt a helyzete a nem magyaroknak?
A nagy-magyarországi helyzetre tekintve, azt is meg kell állapítani, hogy többségben volt a nemzeti kisebbség (szlovákok, románok, horvátok, szerbek, németek együtt: 52 %) és vagy teljes ill. kulturális önállóságra törekedtek vagy az anyaországhoz kívántak csatlakozni.
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején ezen kisebbségek sem örvendeztek valamiféle nagylelkű nemzetpolitikai bánásmódnak (pl. lex Apponyi: oktatás kizárólag magyar nyelven). Ki voltak téve a magyarosítás nyomásának.
Mi lett a helyzete a határon túli magyaroknak?
Trianon után a hatalmi erőviszonyok 180 fokkal fordultak. Tamási Áron „Ábel a rengetegben“ című regényében így szólíttatja meg egy román vasutast: „Azelőtt ti magyarok voltatok az urak, most mi vagyunk azok!“
Büntetés volt-e Magyarország földarabolása?
Nem büntetésnek nevezhető az, hogy ilyen erősen megcsonkították az országot, hanem a győztesek hűvös logikája eredménye (pl. harcászati megfontolásból vasútvonalak fekvése, területbővítés). Mindegyik szomszédos országnak voltak nyílt vagy titkos területi
követelései a Monarchiával szemben – már az első világháború előtt.
Móricz Zsigmond a „Légy jó mindhalálig“ című regényében két diákot jeleníttet meg, miközben a háború előtti térképet nézik. Az egyik azt állapítja meg, hogy Románia úgy néz ki, mint egy tátott szájú hal, amelyik bekapni akarja Erdélyt, de nem tudja lenyelni, mert túl nagy.
Igen, ez egyedül nem is sikerült volna; ehhez az antant kellett. Így két célt értek el, gyengítették Magyarországot, hogy ne legyen többet harcképes és jócskán megajándékozták a hadviselő szomszédokat.
Megoldódtak-e a kisebbségi problémák Trianon után?
Nem sikeresen. A soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchiát fölváltották a soknemzetiségű utódállamok. Ez elsősorban a fragilis Szerb-Horvát-Szlovén királyságra vonatkozik (1929-től Jugoszlávia). De az új határvonalak még a győztes nemzeteket sem elégítették ki: Például a Bánságot felosztották Jugoszlávia és Románia között. Annak ellenére, hogy 1924-ben történtek településcserék a két ország között, maradt az új határ mindkét oldalán kisebbség a saját államalkotó nép soraiból. Zsombolya például így öt éven belül három királynak hódolt.
Azóta Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullott, pedig ezek rokon szláv nemzetek.
A legkisebb kisebbségi problémája így Magyarországnak jutott, mert így az egyik leghomogénebb országgá vált a térségben. A legnagyobb kisebbséget a svábok alkották, akiknek nem volt szomszédos anyaországuk, ahová csatlakozni kívántak volna.
Kedvezőbb határvonal is létezett volna?
A magyar nép részére biztosan. A békekonferencián a brit és az amerikai küldöttség különkülön valamivel kedvezőbb határvonalakat vázoltak föl, de ezeket a másik felek nem fogadták el.
Itt érdemes megemlíteni, hogy különbséget kell tenni a „kedvező“ és az „igazságos“ között. Mert az, ami a magyaroknak esetleg kedvez, az objektíven nem okvetlenül igazságos más népekre tekintve.
Szerintem szinte lehetetlen volt, egy igazságos határvonalat húzni – teljesen függetlenül egy veszített világháborútól.
Ferenc Ferdinánd trónörökös az Osztrák-Magyar Monarchia konföderatív átalakításán is gondolkodott („Nagy-Ausztria Egyesült Államai“). Ezért Aurel Popovici kidolgozott egy reformtervet, mely jobban figyelembe vette az etnikai helyzetet. Ezek szerint a magyarlakta területek mind egy belső határon belül feküdtek volna. Ezen tervnek megvalósítása az akkori magyar politikai viszonyok között nem volt reális esélye, mert csak már ez annak idején egy Trianonnak számított volna. De ha ezek a közigazgatási határok még létrejöttek is volna, akkor sem biztos, hogy ez lényegében változtatott volna a későbbi béketárgyalások eredményén.
Kielégítették a szomszédok területi követeléseit?
Nem. Ha érvényesülnek a szomszédok maximális területi követelései, akkor nem is szerepel többet Magyarország a térképen.
Viszont realisztikusabb igényeket is bejelentettek, miszerint a nyugat Dunántúl Csehszlovákiához került volna (ún. szláv folyosó), de még Miskolc is. Debrecen határvárosá vált volna és Békéscsaba román kézbe került volna. A délszlávoknak meg még jutott volna Szigetvár, Pécs, Baja.
Más szóval: Szinte hihetetlen, de még rosszabban is alakulhatott volna Magyarország és a magyarok sorsa.
Ki lett, ki marad magyar?
Ha azt figyelembe vesszük, hogy mi történt a kárpátmedencében élő népekkel (pl. avarok, jászok, kunok, örmények, zsidók, németek) az évszázadok során, akkor azt észleljük, hogy ezen népek vagy teljesen vagy részben elmagyarosodtak. Aki belelapoz a budapesti
telefonkönyvbe, az rengetek nem magyar hangzású névre bukkan. A nagyon szép magyar vezetéknevek nagyobb része pedig magyarosított (pl. Dugovicsből lett Dunai). Ha ez történt ezen népekkel, akkor könnyű elképzelni, hogy mi a külhoni magyarok sorsa.
Száz év múlva mit fognak írni?
Valószínűleg azt, hogy a magyar kisebbségek hol felmorzsolódtak vagy hol tart még ezen folyamat. Átköltöztek az anyaországba, ahol szintén idegenkednek velük, csak éppen másképpen – hasonlóan mint a Trianon utáni időszakban, amikor több tízezren áttelepedtek Magyarországra („marhavagon lakosai“). A világ más táján kerestek szerencsét, (gazdasági) jobblétet. Akik a szülőföldön maradtak, azok az öregek vagy vegyes házasságban élők, ahol az apa már nem tudta vagy akarta továbbadni az apanyelvet. Az anyanyelvi környezetük elsorvadt – úgy ahogyan ez történt a svábokkal vagy az erdélyi szászokkal is a nyolcvanas évek végétől.
Hogyan lehetne ezt megakadályozni?
Valószínűleg sehogyan sem. Katonai eszközökkel meg egyáltalán nem. Lakosságcserére már volt több rossz példa Európában és ezt nem kíván(hat)ja senki. Akik már kénytelenek voltak szülőföldjüket elhagyni, biztosan mesélhetnének sokat erről.
De akkor mit tehetünk?
Szembe kell nézni a tényekkel, akár az embernek, aki elveszítette a fél karját. Meg kell élni egy karral, de attól még szabad megemlékezni arról, hogy volt hajdanán kettő is – de magatartással.
Maradjunk meg magyarnak, míg ezt egyáltalán lehet. Segíteni és szolgálni a magyarságot, ott ahol és ahogyan lehet.
Madách Imre „Az ember tragédiája“ című művéből idézve zárom a soraimat: „Ember küzdj és bízva bízzál!“
Bozidarevic Róbert, Speyer
a 87. számú heidelbergi Tomori Pál cserkészcsapat fölnőtt tagja
robert.bozidarevic@gmx.de
