Budapest, Hármashatárhegy, Kőfejtő és tűzrakóhely

A tűz fellobbanása után a szervező az évfordulóra írt költeményének elszavalásával nyitotta meg a megemlékezést:

2020. június 4-ére

Voltak már jópáran, kik dalba öntötték,
E nemzetet mi emelte, mi terhelte
Súlyos századok prései alatt,
S növelhetném én is e sort:
Zenghetném fájdalmunk, büszkeségünk
Erdők mélyéből szakadó sóhaját.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék
Talán jelenthet-e még valamit.
Remegve állunk az elsötétült színpadon,
Irgalmatlan csend hasít a sorok között,
Arcátlan bitorlók tapsolnak tragédiánkon,
Népünket gúnyolva táncolnak sírjainkon.
Oh, ki érted ezt, mondd, meddig szárad még
Nemzetünk arcán e százados gyalázat?!

Ki ódákat zengtél halálodról,
Vágyódnál éltetni feltámadásod!
Nem mondom, mennyi szív onta vért,
Sorvadozott ész, erő, szent akarat,
Míg el nem sorvadt múlt és jövendő,
Nem mondom, mi fájdalom és düh habzik...,
Hisz tudod.

Végletekig fűzni nem érdemes:
Próbálták már sokan
Hosszú, hosszú századokon át.
Csak egy eszmét emelj ki a jelen mocskából,
Csak egy reményt,
Suttogj a széllel,
Nézz körül, hallgasd az utca népét,
S keservben szakad meg hű kebled,
Szakad a végtelenségig,
S a kocsmák mélyén fel-felhörög:
Majd nehéz tested repül, mint fel-feldobott kő,
Mely vissza-visszaszáll
Sírva vígadástól elnémult pici országodra.
Lemosnád, letépnéd arcáról a gyalázatot,
Ezt a dzsentri halálvágyat, ezt a kádári fintort.
Hamvaiban ébred az öreg proletár,
Panel pokolban tengődik Árpád népe,
Hamis próféták szavából formál középkori turhát,
Betonon szántó félholtra vert lovak prüszkölik az utolsó idők szólamát.
Hogy lehetett, hogy annyi szív hiába onta vért?
E vér most álszent kiskirályok bankóin kiált.
Tapsvihar közepette sorvad leprává az ősi eszme,
S a nép, az Isten-adta nép
Szemfényvesztve, kivérezve ünnepel,
Himnuszt énekel műanyag szobrok előtt.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Emeljük fel haldokló szellemünk!
A halál torkát csiklandozva talán felébred valami megszentségteleníthetetlen,
Valami törhetetlen, örökifjú dicsőség álmunkba suhintva.
Még jőni fog, mikor jőni kell!
A szikla elporladt, már csak a kő maradt,
E kovakőből pattinthat tüzet egy új nemzedék,
Ki elásta magát magában mélyre, mélyre,
A sírba, hol nemzet süllyedt el,
Hogy életet leheljen a száraz csontokba.
Mi maradunk, ha halál jön, ha jobb kor:
Mi maradunk láng.
E lángtól üvölt eszmévé repedt ajkunk,
Míg ki nem buggyan belőle a rég elfeledt szó:
Koppány utolsó csatakiáltása,
Dózsa izzó halálhörgése,
Zrínyi imája után az ámen.